A városnak, amiben élünk, egy része láthatatlan. Reggelre kiürülnek a kukák, tiszták lesznek a közterek és az azokon lévő padok. A kiszolgáltatottak, a nehéz helyzetben lévők, az éjszakát kórházakban vagy hajléktalanszállókon töltő embertársaink ellátást kapnak. Elmondjuk és sok esetben értő fülekre találnak a gondjaink, bajaink, lelki problémáink. Nagyon sok esetben érvényesülnek a jogaink, szem előtt tartják az igényeinket. Láthatatlan munkák és emberek tartják mozgásban a társadalmat, hogy végül biztosan minden a helyére kerüljön.

Hány olyan dolog mellett sétálunk el nap mint nap, ami valaki munkájának köszönhetően működik? Milyen közös feladatok oldódnak meg anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk őket? Kik azok az emberek, akiket azért nem látunk, mert megszoktuk a jelenlétüket – vagy mert valami kitakarja őket a látószögünkből? 

Mit veszünk természetesnek? Látjuk-e, hogy az is hatalom által vezérelt, sőt, ideológia kérdése, mit gondolunk természetesnek? Hogyan vált természetessé az, hogy vannak, akik többekért viselnek felelősséget, mint mások?

A láthatatlanság nem véletlen. A láthatatlanná tétel döntés kérdése. Mindig politikai-ideológiai kérdés. Struktúrák, beidegződések, érdekek, kényelmek, figyelmi vakfoltok tartják fenn. Az, ami folyamatosan működik, idővel észrevétlenné válik. Az, ami kényelmet biztosít, háttérbe szorul. De mi történne, ha ezek a rendszerek egy nap leállnának?

Az idei Bartók Feszt’-en arról igyekszünk gondolkodni, hogyan adhatunk formát az áttetszőségnek, szerepet a láthatatlanságnak, miként színezhetjük együtt láthatóvá a láthatatlant.

Ez idén a Bartók Feszt’.

Lássunk neki.